A barátom gödörbe esett, de tudja nem ez volt az utolsó

Az ünnep előtti időszak sok izgalmas programot ígért. A munkatársaival napok óta az utolsó hét eseményeire készültek, alprojek, projekt, vállalati szintű rendezvények. Tervezték a gyerekes játékokat, vetélkedőket, egymás köszöntését. Még közös karaoke éneklés is felmerült az ötletek között. A régi munkatársaival közös karácsonyi partyra volt hivatalos. A feleségével egy romantikus hétvégét tervezett. Készültek a legkisebb unokák karácsonyváró gyerekfelügyeletére.

Szerda éjjel azonban történt valami. Először csak szédülést érzett, ami szép lassan, egyre erősödő fejfájással, hidegrázással keveredve egy mély gödörbe sodorta. Reggel a gödör mélyén ébredt, ahonnan az előző napi világ csak egy szűk résen át látszott és nagyon távolinak tűnt. Itt már nincs jókedv, barátság, lelkesedés, nincsenek tervek, közös elképzelések. Ebben a szűk gödörben csak fejfájás, szédülés, izzadság, panaszkodás és sajnálkozás van. Vizelet, széklet, lázmérés. Innen másként látszik a világ. Lehet, hogy ez nem is ugyanaz a világ. Itt a gödörben izzadt és szűk minden. Orvoshoz kell menni. De olyan ez mind a vakond a föld alatt, ugyanarra megy mind az emberek az úton, csak ő a mélyben. Útja során újabb gödörlakókkal találkozott, akik a saját gödrükben élték ugyanazt az éltet: fájdalom, nyöszörgés, sajnálkozás. Elnyűtt arcok, mosdatlan tekintetek, kócos fejek. Milyen sokan vannak?

Az orvos csodapofa. Úgy tesz, mintha nem egy gödörlakó jött volna hozzá. „Á, hogy van igazgató Úr? Mi újság az oktatásban? A politikában? És a KLIK működik még?” Szegény ember mintha tudomást sem venne arról, hogy itt a mélyben nincsen oktatás, nincsen politika. Itt csaj fáj, nem fáj van. Iparkodott gyorsan túlesni ezen a kellemetlen találkozáson és indulni haza saját vakond járatán keresztül. (Mikor ezt mesélte a barátom, akkor értettem meg, hogy az orvosok miért néznek mindenkit butának. Hát ők csak a gödörlakókkal találkoznak!)

A gödörben lassan telik az idő. Míg odafenn feladatokban, tervekben, célokban mérnek, itt a lázmérések száma, a bevett tabletták, a hasmenések jelzik az idő múlását. Itt minden nyirkos, hideg és izzadságszagú.

Az ötödik napon érzete először hogy emelkedik, egyre közelebb kerül a felszínhez. Még ugyan félúton csábította vissza az izzadságnedves paplan egy bárgyú összegombolyodásra, de érezte, hogy holnap már frissen és lelkesen fog ébredni.

Reggel alaposan megfürdött, nehogy parányi nyoma is maradjon a gödör áporodott szagának. Különös gondossággal öltözött, haját is felborzolta egy kicsit, mint aki újult erővel tér vissza a világ meghódítására. Teleszívta tüdejét a friss levegővel, érzelmektől feszülő izmokkal, új tervekkel lelkesen indult a többiek után. Várjatok én is jövök!

De tudta, hogy nem ez volt az utolsó gödör, és érezte, hogy az is itt van már valahol a közelben .

Megöregedtél barátom...

Láttalak a villamoson. Álltál az ablaknál, figyelted az embereket, töprengtél valamin. Látszott rajtad, hogy fontos ember vagy, aki siet a munkába mert azt hiszi, nélküle nem megy előre a világ. Előjöttek a régi emlékek, kamaszkorunk, fiatal éveink élményei. Azóta figyeltelek néhányszor. Néztem a fényképeidet, olvastam írásaidat, hallgattam ahogy beszélsz. Megöregedtél barátom!

Ráncos lett a bőröd, tele vagy ősz hajszálakkal, elmúltál hatvan éves. De nem ettől vagy öreg. Egyszerűen Te öregedtél meg. A gondolataid, az álmaid, a világod.

Látom rajtad, ahogyan erőlködsz. Növeszted a hajad, bőrdzsekit hordasz, néha felülsz a motorodra. De mindez csak látszat. Valójában öregember lettél. Kioktatsz, ítélkezel, prédikálsz. Anekdotázol, hirdetet az igazságot, osztod az észt. Beképzelt vagy és önelégült. Azt hiszed, ha nagy ritkán motorra ülsz és száguldasz néhány kilométert, utoléred az álmaid? Nevetséges vagy barátom!

Emlékszel még egyáltalán a régi közös filmjeinkre: Zabriskie Point, Szelíd motorosok?

Mi lett belőled? A társadalom hasznos polgára lettél? Polgár! Kispolgár, nyárspolgár? Hol van már a lázadó, a mindig igazat és szépet kereső kamasz? Tudom, a széllel szemben nem lehet. Megértelek. Megértelek?

Gondolom, már nem is emlékszel azokra az évekre, amikor együtt stoppoltuk végig az országot. Szólt bennünk a dal: "Annyi minden van, mit úgy szeretnél..." Élveztük a napsütést, a tavaszi szelet, a szabadságot. Mentünk. Hová, miért, mikorra? Nem ezek a voltak a kérdések. Az út szélén énekeltük az Illés dalokat: „Kire vársz még, óh mond kis virág” Kerestük a szépet, az igazat. Most mi lett belőled? Mit felelnél Kosztolányinak, ha kérdezné: Megvan a kincs, amire vágytál, a kincs, amiért porig égtél?

Emlékszel még az olimpiai ötpróbára? Sokan voltunk, sokfélék, de vidámak és lelkesek. Nagy színes tömeg. Futottunk, gyalogoltunk, evezetünk, kerékpároztunk, és a bátrak átúszták a Balatont. Küzdöttünk elszántan a kilométerekkel, a fáradtsággal, önmagunkkal. Jó volt beérni a célba, mert barátok vártak. Örültünk egymásnak.

Emlékszel még a nagy futásokra? Az alkonyi erdő magányára? Kimerült voltál és elveszettnek érezted magad egyedül az erdőben, de futottál! A maratoni futás magányára? Egy egész életnek tűnt az a néhány óra. Szólt benned a dal, újraélted a nagy pillanatokat, tele voltál érzésekkel ..., és futottál.

Most? Ülsz a tévé előtt és nézed a meccset! Stadionokba jársz. Köpöd a szotyolát és üvöltesz. Szidod az ellenfelet, szidod a bírót, lehordod mindenféle gazembernek. Isteníted a csapatod. Nem veszed észre, hogy ennek már semmi köze fiatalkorod sportjához? Ez már csak a pénzről szól és a hatalomról. Ne áltasd magad! Mindegy, hogy kinek drukkolsz! Attól, hogy megveted, vagy gyűlölöd az ellenfél szurkolótáborát, még közéjük tartozol. A radikális jobb-közép kemény mag ellen szítasz? Azt hiszed ettől különb vagy mint ők? Hát nem érted? Nem az a lényeges, hogy ki győz, hanem az, hogy Te is tagja légy valamelyik szurkolótábornak. A kemény magnak mindegy, hogy nyert, vagy vesztett-e a „Csapat”, ők akkor is az utcára vonulnak. Ha a Te csapatod nyer, a kemény mag úgysem hagyja megtorlás nélkül. Az utcára vonulnak, és törnek-zúznak. Ha az ő csapatuk nyer, az utcára vonulnak és jaj annak, aki nem áll be az éljenzők közé. Mindig van ürügy a vonulásra. Nekik kell az ellenfél, hogy lehessen szidni, gyűlölni, szétverni őket. És ne gondold, hogy a tieid között nincsenek olyanok, akiknek csak a pillanatnyi győzelem, a másik legyőzése a fontos. Nem az a lényeg, hogy melyik szurkolótáborba tartozol, hanem az, hogy megveszed-e a jegyet! Persze, hogy nem érted! Várod már a tavaszi idényt, az áprilisi bajnoki döntőt! Már talán meg is vetted a jegyet a nagy összecsapásra, és eldöntötted, hogy kinek fogsz drukkolni. Emlékszel még Bródyra és Zoránra „ Zord idők jönnek kedvesem”. Régen Te értetted ezt a dalt. Ma már csak nyálas romantika?

Dobd el azt a jegyet, helyette ülj fel a motorodra és menjünk. Értsd meg! Nem az a kérdés, hogy melyik csapatnak drukkolsz, hanem az, hogy kellenek-e stadionok. Nem kellenek! Elég volt a kemény magok világából. Nem kell az embereket stadionokba terelni, hogy mindenki a saját csapatárét őrjöngjön és utálja a másikat. Elég volt ebből az álnok, hazug világból. Ahol a ravaszul cselező, a sunyin erőszakos a példakép. Ahol annak örülünk, ha sikerül a másikat úgy elbuktatni, hogy a bíró ne vegye észre. Közben rágjuk a szotyolát, röhögünk az ellenfél hibáin és üvöltve szidjuk a bírót, ha ellenünk ítélt. Csel, hazugság, ravaszkodás, harsány röhögés, erőszak mindenütt.

Elég volt a stadionok világából!

Te nem ilyen vagy! Gyere velem! Vannak még emberek, akik hisznek a szépben és igazban. Keressük meg őket! Hogyan lehet megismerni? Talán egy kék színű virág? Nem tudom. De ha olyannal találkozol, aki le akar győzni, ki akar cselezni, azt kerüld ki! Aki nem tud mosolyogni, csak röhögni, azt kerüld ki! Aki nem tud nevetni, csak kiröhögni, azt kerüld ki! Aki nem tud szeretni, csak élvezni, azt kerüld ki! Aki nem ismeri az alázatot, csak a hatalmat, azt kerüld ki! Aki mindig csak harcolni akar, azt kerüld ki! Aki rendet és fegyelmet ígér, azt kerüld ki! Aki ismeri, az egy igaz utat azt kerüld ki!
Gyere menjünk! Keressük meg a barátokat! A városszéli réten majd nagy tüzet rakunk. Beszélgetünk örömszóval, vagy jókat hallgatunk. Én azt hiszem, megismerjük őket.
Vagy inkább maradsz a stadionban? Azt hiszed, hogy tied a világ? Ne gondold! 
Megöregedtél barátom? Tudom nehéz a döntés. De talán még nem késő! Fohászkodjunk, hogy megtaláljuk a választ: Békét és reménységet …

Egy éjszaka, amely megváltoztatta az életemet

Már biztosan reggel van. A kinti világosság beszűrődik a zsalugáter résein keresztül. Lehet vagy nyolc óra, de olyan jól esik lustálkodni még egy kicsit. Ma semmi dolgom nem lesz csak a karácsonyi süti evés, lustálkodás, talán egy kis séta a hegyoldalban. Persze dolgoznom is kellene. Most is hoztam magammal a laptopot és a feladatokat, mint ahogy mindig amikor Boldogkőre jövünk. Jó itt tölteni néhány napot, ebben a pici, öreg házban, a kedves öreg bútorok között, a cserépkályha melegét élvezve.

Erőt kell vennem magamon és felkelni! Be kell gyújtanom a cserépkályhába, hogy a reggelire jó meleg legyen. Anna nagyon szeret ott ülni a kályha padkáján, hátát nekivetni a meleg cserépnek.

De olyan jó lustálkodni, és ő is itt alszik még mellettem. Könnyűnek érzem a testem, ahogy fekszem még az ágyban. Ez olyan jó érzés, mintha nem is lennének lábaim, csak lebegek az ágy felett.

Na de vége! Irány a fürdőszoba! Gyorsan és csendben felülök, ahogy szoktam, de valami új érzés suhan át rajtam. Miért nem tudom megmozdítani a lábamat? Elzsibbadt? Mi történt velem?

Döbbenten visszafekszem, hogy gondolkodjak, de zavarosak a gondolataim. Tegnap este még semmi baj nem volt, minden úgy történt, ahogy szokott.

Hiába próbálom megmozdítani a lábaimat, nem megy. Mintha nem is lennének. Ernyedten fekszenek a testem folytatásaként.

Újból megpróbálok felülni. A lábaimat kézzel kiemelem az ágyból, hogy meg tudjak ülni az ágy szélén.

Mit tegyek? Szóljak Annának? Ébresszem fel?

Biztosan elmúlik! Csak valami átmeneti állapot lehet.

Milyen érdekes. Tegnap este elővettem Nagymami tolószékét. Szegénykém az utolsó napjait töltötte benne, de a halála után megőriztük, hátha jó lesz nekünk is öreg napjainkra. Csak poénkodni akartam egy kicsit. Beszélgettünk az FSZK-ás élményeinkről és kipróbáltam milyen is tolószékkel közlekedni. Néhány ügyetlen fordulóval összegyűrtem a szőnyegeket, levertem az ajtófélfáról a festéket, mert nem tudtam átmenni a magas küszöbön. Végül is itt hagytam az ágyam mellett, már nem volt kedvem elpakolni.

Megpróbálok átülni. Két kézzel a székbe kapaszkodva igyekszem átvonszolni magam, de a lábamban nincs erő. Térdre esek. A kerekesszéket nekilököm a könyvespolcnak, szerencsére kicsi a hely, megakad a polcban, így fel tudom húzni magam a kezemmel.

- Mit csinálsz? Mi a francot hülyéskedsz kora reggel? – kérdezi Anna bosszúsan, felijedve a zajra.

- Semmi, aludj csak nyugodtan. Bocs, hogy felijesztettelek – mondom gyorsan, de fogalmam sincs mit tegyek.

Valami nagy baj lehet! A lábaimban egyáltalán nincs semmi erő, nem is érzem őket. Mintha idegen tárgyak lennének a testemhez ragasztva.

Mit csináljak? Ki kell mennem a szobából, hogy ne ébresszem fel Annát! A konyhában majd átgondolok mindent.

Odagurulok a székkel az ajtóhoz, de persze befelé nyílik. A kinyitáshoz hátrálnom kell, a zajra felébred. Látom rajta nem tudja, haragudjon-e, vagy nevessen.

- Mit csinálsz?

A hangja dühös, de érzem benne a megdöbbenést.

Rémülten és kétségbe esve próbálom elmagyarázni mi történt, de magam sem hiszem el, amit mondok.

- Nem érzem a lábaimat. Nincs bennük erő. Nem tudok felállni.

- Hívjunk orvost! – mondja.

- Nem! Nem! Erről szó sem lehet! – szakad ki belőlem a rémület.

Nem tudom mi történt velem, de egyedül kell megoldanom a problémát. Ha kijön az orvos, azt mentő és kórház követei. Bekerülni egy gépezetbe, ahol mások, nélkülem döntenek a sorsomról. Ahol fogalmam sincs arról, hogy mikor mi fog történni, csak sodornak az idegen erők. Kiszolgáltatva, megalázottan várni a következő pillanatot. Nem. Ezt nem akarom.

Nem lehet olyan nagy baj. Velem nem történhet tragédia!

- Legalább egy napot kérek! – szólal meg belőlem egy könyörgő hang.

Szent Isten! Pisilnem kell! Reggel van és minden reggel így kezdődik. Most mi lesz? Anna segítségével kivergődöm a fürdőszobába, de a kerekesszék nem fér be a WC-be.

Az öreg ház eredetileg három részből állt. Középen előszoba, ebből nyílik az utca felé a szoba, az udvar felé a konyha. A fürdő és a WC utólag lett kialakítva, az előszobából leválasztva. Jól sikerült, de szűkös a hely. A fürdőbe még csak befér a kerekesszék, de a WC ajtó így már nem nyitható. Amúgy is olyan kicsire lehet kinyitni a kézmosótól, hogy a kerekesszék már nem fér el.

Most mi lesz? Hogy fogok pisilni? Anna megpróbál segíteni, de hiába erőlködik, nem bírja megemelni a testem annyira, hogy behúzzon a WC-re. Ketten különben sem férnénk el. Amikor neki volt eltörve a lába és ő ült a kerekesszékben az más volt, mert a másik lábára rá tudott nehezedni. Egy lábon, kézzel kapaszkodva be tudott szökdécselni a WC-re. De én mit tegyek? Hogy húzom le a nadrágom? Hogy ülök át a WC-re?

Lecsúszok a padlóra. Nagy nehezen lerángatom a nadrágom. Meztelenül, a nedves hideg kövön kézzel vonszolva magam próbálok felkerülni az ülőkére.

Túl vagyok rajta. A földön fetrengésen, a kézzel vonszoláson. Ismét a kerekes székben ülök. Az arcom, fogam meg tudtam mosni a székben ülve, bár a szekrényt már nem értem el, hogy kivegyem a borotvahabot és a pengét. A tükörben sem tudtam megnéznem magam borotválkozás közben, mert ahhoz magasan van.

A reggelizés simán ment. A kerekesszék erre alkalmas. Úgy ülhetek az asztalnál, mintha egyenrangú ember lennék. A fürdőszobai élményt azonban nem tudom elfelejteni. Meztelenül csúszni a földön, mint egy hernyó… rettenetesen megalázó.

A reggeli után ismét a WC következne. És ez még bonyolultabb, mint a pisilés…

Nagymamitól maradt ránk egy szoba-WC is, de az otthon van. Meg el sem tudom képzelni hogyan, tudnám használni. Az ülőkéje alatt van egy vödör, ami WC tartályként működik. De ha rajta ülök, hogy hajtom fel az ülőkét? Vagy üljek állandóan egy vödör felett meztelen fenékkel?…

Sajnos a lakásból nem tudok kimenni. Az utca felé egy kis terasz után négy lépcsőfok következik. Ezen egyedül nem tudom leengedi magam, Anna pedig nem bír el. Én levittem őt, de ehhez teljesen hátra kellet döntenem a széket és csak a két nagy keréken engedni le lépcsőfokról-lépcsőfokra. Ezt ő nem bírja megcsinálni velem, nem is szabad megpróbálni. Az udvar felé vezető lépcső még hosszabb, az udvar mélyebben van. Ma nem tudok kimenni a lakásból, be leszek zárva egész nap. Nem is merek rágondolni mi lenne, mi lesz, ha haza kell mennünk. Hogy ülök be az autóba, hogy szállok ki belőle? Otthon hogy megyek fel a terasz lépcsőin?

De ezekre most nem gondolok, lekötik gondolataimat a pillanatnyi események. Fel kell öltözködnöm. Az ágyon fekve, egyik oldalról a másikra fordulva próbálom magamra rángatni a nadrágjaimat. De minek is veszem fel őket? Estére ugyanilyen szenvedés lesz levetni! Egész nap mégsem ülhetek meztelenül, vagy pizsamában!

A nap lassan eltelik. Bezárva a lakásba, a konyha és a szoba között próbálom átszenvedni magam a küszöbökön, a szőnyegeken, az állandóan utamba kerülő székeken, sámlikon. A szőnyeg nagy hülyeség! Miért is találták fel az emberek? A szék alatt állandóan összegyűrődik, amitől a szék megakad. Fordulni képtelenség tőlük. A küszöbökről pedig jobb nem is beszélni. Több van belőlük, mint kellene és persze nem is egyforma magasak.

Elegem van már az ülésből! Jó lenne felállni, járkálni egy kicsit, persze erre most nem is gondolhatok Megpróbáltam lefeküdni az ágyra, hogy változtassak a testhelyzetemen, mert nem bírom ezt az állandó ülést. Rossz ötlet volt. A székből az ágyra átkerülni, meg vissza. Soha nem gondoltam volna, hogy ez mekkora szenvedés.

Az esti mosdást kihagytam. Egy napot kibírok fürdés nélkül, bár ha a mai WC Használatra gondolok, lehet hogy mégsem ártott volna a tisztálkodás. De elképzelhetetlen számomra a mai fürdés, hiszen a zuhanyozó kabinba bejutnom képtelenség, és különben is mit csinálnék ott a tálcán fetrengve, hiszen a csapot úgy sem érném el. És a törölközés? Ezt hagyjuk. Ma nincs fürdés. Amúgy is a mai fürdőszobai élmények örökre belém vésődtek.

Végre fekszem az ágyban. Anna már rég alszik. Szegényt kimerítette ez a mai nap, és talán az alvás számára most az egyetlen menekülési lehetőség ebből a helyzetből.

Én még nem tudok aludni. Hogyan is tudnék! Egy nap alatt megváltozott az életem. A lábaim felesleges tárgyakká váltak, amik csak nehezítik a sorsomat. Ha nem lennének, talán könnyebb lenne. Járni úgysem tudok, és akkor minek. De ha nem tudok járni, akkor mi marad? A székben ülés egész életemben? Egyáltalán mire van szükségem még a testemből? Gyerekeim vannak, több már úgysem lesz. Elmúltam 50 éves. Láb nélküli szexuális élet? Öröm, vagy megaláztatás? Mi, milyen áron?…

És itt van az emésztőrendszer! Az étkezés öröme, a WC használat okozta megaláztatás!

Lényegében csak a kezemre és a fejemre lenne szükségem. A kéz is csak azért kellene, hogy kiszolgálja a fejemet. Kezelhessem a számítógépet, tarthassam a könyvet, írhassak…

Lehet, hogy már alszom? Lehet, hogy már álmodom? Lehet, hogy még álmodom? Lehet, hogy már nem is akarok felébredni!

Fel akarok ébredni!!!!